|
A Finniskolában két éve folyik a kísérlet gyerekcsoportokkal. Azt vizsgáljuk, hogy a hibrid-szokratikus módszer (walkingminds) működik-e a közoktatási rendszer kiegészítőjeként?
Hetente rendszeresen sétálunk ugyanazokkal a csoportokkal 2, 4 vagy 6 órát. A séta közben 10-15 percenként megállunk és beszélgetünk adott témakörökről, amelyek az iskolai tananyagokkal szoros kapcsolatban vannak. A csoportok vegyes korosztályúak, 8-12 diákból állnak. Sokféle iskolából és nagyon eltérő családi környezetből jönnek. Egy-egy séta 6-10 km hosszú, erdei útvonal. Ezt tudjuk 24 hónap után: (1) A walkingminds módszer hatékony kiegészítő az iskolai tanulás mellett. (2) Erősíti és inspirálja a selflearning attitűdöt. (3) Levezeti az iskolai életből eredő feszültségeket. (4) Fejleszti az együttműködési képességeket és a szolidaritást. (5) Javítja a verbális képességeket. (6) Összekapcsolja a boldogság érzést a tanulással és ezzel felerősíti a tanulási hajlandóságot. (7) Fejleszti a life-long-learning kompetenciákat. A gyakorlati tapasztalatok és a mikro kísérletek igazolták, hogy a hibrid-szokratikus módszer (walkingminds) hatékony és fenntartható eljárás a néhol merev közoktatási rendszerek ellensúlyozására. A gyerekek számára felüdülést jelent az ilyen tanulási forma. Erős az interdiszciplináris megközelítést erősítő gondolkodásuk és a tudás mint likvid érték felismerése. A szülők elégedettek a program hatásaival és döntéseikkel igazolják a program ár-érték arányának elfogadását. Magyar nyelvű pdf verzió itt >>> English version pdf version here >>>
2 Comments
Dr. Janine Coates és Dr. Helen Pimlot-Wilson kutatásai azt mutatják, hogy az egészségesebb és boldogabb gyermekek jobb teljesítményt nyújtanak az iskolában. A természetes környezetben zajló oktatás fontos meghatározója a gyerekek jövőbeli egészségének. Az oktatás tehát nem csak az osztálytermek falain belüli órákról szól. A kültéri környezet olyan készségeket ösztönöz, mint a problémamegoldás és a kockázatok megbeszélése, amelyek (ugyancsak) fontosak a gyermek fejlődésében.
A Finniskola egyik partnere 10 éve kutatja és fejleszti Nagy-Britanniában azt a programot, amely az osztálytermeken kívüli oktatásra fókuszál. (Loughborough University, Dr. Janine Coates, Dr. Helen Pimlot-Wilson) A sétáló (erdei) iskolák a gyermekek számára olyan alapvető készségeket tanítanak, amelyek nem találhatók az osztályban - ideértve a függetlenséget, a felelősségvállalást és a vitatkozási képességet. Néhány nagyon fontos megállapítás egyik legutóbbi tanulmányukból: (1) A gyermekek számára a természetes környezethez való hozzáférés lehetősége egyre csökken. (2) A gyermekek egyre kevesebb időt töltenek szabadlevegőn forgalmi, kriminológiai és szervezési okok miatt. (3) A modern környezet csökkenti a nyitott zöld területek mennyiségét is, és a technológiai fejlődés eközben növeli a gyermekek üléssel töltött idejét. (4) Egy gyerek szabadlevegőn, mozgással töltött ideje kevesebb, mint egy börtönbüntetését töltött elítélté. A fenti megállapítások miatt a kutatók azt gondolják, hogy a szülők és az iskolák felelősek azért, hogy ez a romló helyzet megálljon és megváltozzon. Megállapításaik lényege és a kutatások egybecsengnek. Hetente akár csak két-három órás szabadtéri tanulás inspirálja a gyerekeket, javítja közérzetüket és növeli a tanárok eredményességét is. „Nem is érzed, hogy tanulsz, csak azt, hogy egy kalandos kiránduláson vagy”, mondják a gyerekek. „Lehetünk végre szabadon tanító emberek, akik vagyunk, nem pedig falak közé zárt robotok” jelzik a tanárok az élményeiket. E vágyak különösebb ráfordítás nélkül megvalósíthatók, de ehhez meg kell változtatnunk az iskolai órákról való gondolkodásunkat. Nem csak az osztályterem a tanulás helyszíne, hanem bármi, ami az osztálytermeken kívül van. Amikor a finn oktatási reform elindult, már a tervezési és egyeztetési szakaszban széleskörű tájékoztatást adtak a szülőknek arról, hogy mit és miért kívánnak az oktatási rendszerben megváltoztatni. Azért tették ezt, mert úgy gondolták, hogy a kérdésben legjobban érintettek véleményének figyelembe vétele nagyon fontos a széleskörű támogatáshoz. Az egyeztetések során azokat a kérdéseket, amelyek túlságosan szakmaiak voltak, közérthető módon, de nem leegyszerűsítve magyarázták el a szülőknek. Az oktatásügy részben bonyolult, részben egyszerű dolgok összessége. Épp annyira tehetjük bonyolulttá a megértést, mint ha egy lekvár befőzést vagy éppen egy pizzakészítést írunk le nehezen érthető módon.
Azt állítom, hogy az oktatásügy kérdései nem bonyolultak. A gyerekeknek korszerű tudásra, hajlékony képességekre és a gyorsan változó világhoz alkalmazkodni képes személyiségre van szükségük. Ezek elérése pedig a 19. században kialakított iskolarendszerben nem lehetséges. Az állami oktatás a világon szinte mindenütt ugyanarra a sémára épül. Az 1800-as években kialakult általános iskolakötelezettségben, a nagy tömegek oktatására ki kellett találni egy olyan rendszert, ahol a gyerekek megtanultak alapvető készségeket, tárgyi tudást. Ez a rendszer gyakorlatilag az 1900-as évekre kialakult és kimerevedett. Mivel komolyabb baj nem volt vele, szinte napjainkig változtatlan formában élt tovább. A tudásanyag közben egyre csak növekedett. Amikor eljött az IT korszak, a munkaerőpiacon gyors változások történtek és zajlanak egyre gyorsulva most is. Ezeket a rapid változásokat az oktatási rendszerek képtelenek követni. E helyzetben a nehézséget tetézi, hogy szinte minden országban az oktatási szakemberek és a politikai döntéshozók eltérő érdekekből nézik a sürgető oktatási kihívások megoldását. Emellett a legtöbb helyen nem nagyon kérdezik meg a szülőket arról, hogy mit gondolnak gyermekeik jövőjéről. Ahhoz, hogy a gyerekek boldogan és felkészülten érkezzenek felnőtt koruk küszöbére, sokféle teendőnk van. Szülőként a feltétel nélküli, támogató szeretet talán a legfontosabb. A világra nyitott és előrelátó példaadás talán a másik elengedhetetlen érték. A tanulásnak és a tanításnak örömteli folyamatnak kell lennie. Minden más mód megöli az érdeklődést és a kreativitást. Ha a kiváncsi alkotni és tudni akarást elveszítjük, nem származhat belőle értelmes tanulás. Szerintem ilyenkor azonnal abba kell hagyni a folyamatot: a tanítást és a tanulást, és helyette meg kell keresni azt a módot, amikor újra akarunk, szeretünk tanulni, a világot megismerni. Tanulni ugyanis nagyon jó, talán a legjobb dolog a világon. És végül egy megdöbbentő élmény a netről. Ha a keresőbe beírom, hogy gyerek + tanulás, akkor a képtalálatok 99%-a asztalnál ülő gyereket mutat. Miért van az, hogy a tanulást összekapcsoljuk az egy helyben üléssel? Harari az alábbiakat mondja a 21 lecke, a 21. századra című könyvében. Azok, akik az igazságukat féltik, rendszerint erőszakosabbak, mint azok, akik megszokták, hogy több szemszögből szemléljék a világot. A kérdések, amelyeket nem tudunk megválaszolni, még mindig jobbak, mint a válaszok, amelyeket nem szabad megkérdőjelezni. Harari azt mondja, hogy azok a kérdések a fontosabbak, amelyekre nem tudjuk a választ és ezzel a gyerekkor legfontosabb érzését és hajtóerejét nevezi néven.
A világ megértésének ősrégi vágya ismert emberi hajtóerő. A gyerekek "miért" korszaka éppen erről szól és ez az a korszak, amelyet nem szabadna elfelejteniük. A 21. században a tudás felértékelődésével ez a tudásvágy talán jobban hajtja az embereket, mint a megelőző századokban. Persze ez az erő nem feltétlenül hat mindig jó irányba. Ugyanazzal a tudással lehet fegyvereket is és oktatást is fejleszteni. Amíg a fegyverek több profitot termelnek, mint az oktatás, inkább oda fog áramlani a befektetői vagy vásárlói pénz, semmint az oktatásba. Még akkor is így van ez egyelőre, ha a “Beruházás az emberi tőkébe”, Theodore W. Schultz könyve óta tudjuk, hogy a legjobb befektetés az emberi tőkébe, vagyis a tudásba fektetett pénz. A kormányok feladata lehetne, hogy ezt a hiányt, ezt a hibás szemléletet ellensúlyozzák. Ehhez azonban felelős szakpolitikusokra és állampolgárokra van szükség. Egy OECD kutatás szerint a felelősen gondolkodók száma átlagosan alig éri el az emberi társadalom 2 %-át. Vagyis 100 emberenként 2 olyan van, aki gondolkodik a jövőről. Ha az emberiség túl akarja élni az általa előidézett válságokat, mégiscsak az oktatásba fektetett energia és pénz hozhat viszonylag gyors eredményeket. Talán az emberi társadalmak megmentésének egyetlen útja az oktatásfejlesztés. Vajon képes lesz-e az ember saját magát kihúzni ebből az ördögi körből? Nem tudható, időben megérti-e ezt a helyzetet az emberiség. Szülőként egy bonyolult szervezésű társadalomban is van némi döntési lehetőségünk, hiszen egy gyerekre 18 éves koráig átlagosan (KSH adat alapján) kb. 15 millió forintot költünk. Az, hogy mire fordítunk többet, egyelőre nagyrészt szülői döntés. Az, hogy gyermekünk megtanulja-e a fenntartható érdeklődést, tudásvágyat kialakítani és hasznosítani, elenyésző költség, legfeljebb az összes költség 2%-a. Mi lehet az oka, hogy miközben milliókat költünk a gyermekünkre, a legfontosabb alapkészségeket nem fejlesztjük? Miért költünk oly keveset a jövőjüket tényleg meghatározó területekre? Azt hihetjük szülőként, hogy gyermekünk még olyan kicsi, túl fiatal ahhoz, hogy robotokról és a mesterséges intelligenciáról beszélgessünk vele. Pedig a robotizáció kikerülhetetlenül jelen van már most is az életünkben. 5-10 év múlva, amikor gyermekünk kamaszként vagy fiatal felnőttként a munkaerőpiacra lép, olyan kihívásokkal találkozik, amelyekre reagálnia kell, gyorsan és hatékonyan.
Mi tehetünk szülőként, ha azt szeretnénk, hogy felkészüljön erre a gyorsan megváltozó világra? Járjon több különórára? Tanuljon programozni? De közben mozogjon is sokat? És hány nyelvet kellene tanulnia az angol mellett? Spanyolt? Kínait? Franciát? És akkor még nem beszéltünk a felvételi tárgyakról, amelyeket ugyancsak meg kell tanulni, sokszor emelt szinten. Azt állítom, hogy ezekre a felkészülésekre nagyrészt nem úgy van szükség, ahogy azt sokan elképzelik vagy éppen csinálják. Az iskola arra való, hogy ott sok mindent megtanuljunk. A most divatos panaszkodás és rossz tapasztalat ellenére állítom, hogy a magyar iskola nemzetközi összehasonlításban viszonylag jónak számít. Az már más kérdés, hogy mennyire hatékonyan használják a gyerekek és szüleik az iskolában töltött időt. 21. századi gyerekek szüleinek jelentősen eltér a feladata és felelőssége attól, amit a korábbi szülői generációk rutinosan csináltak. Egy olyan jövőbe kell vezetniük gyermeküket, amelyről keveset tudnak. Nincsenek kapaszkodók, a biztosnak tűnő dolgok is folyamatos mozgásban vannak, változnak. Erre a kihívásra már születtek megoldási javaslatok. Ezek egyike a lifelong learning, vagyis az élethosszig tartó tanulás. Ezt, vagyis a folyamatos, alkalmazkodó tanulást csak úgy érdemes csinálni, ha élvezzük azt. Annak a képességnek a megszerzése, hogy élethosszig érdeklődéssel nézzük a világot és ezért mindig örömmel vegyünk részt az ismeretszerzésben, a legfontosabbak közé tartozik. Emellett ugyancsak fontos, hogy megtanítsuk gyermekünket a természetközeli élet felfedezésére és a fenntartható jövőt biztosító gondolkodásra. A gyerekek születésüktől fogva természetközeli lények. Engedjük őket sétálva, örömmel tanulni, Arisztotelész nyomán. Ha kell segítsünk neki. Ha az iskolában csak részben kapja meg ezt az élményt, keressünk megoldást, hogy kialakuljon benne az örömteli ismeretszerzés, mert ez a legfontosabb, az alkalmazkodóképesség alapeleme. |
A szerzőA szerző a Finniskola alapítója, tanár. Kipróbálta magát számos üzleti területen, a kormányzati és a nonprofit szektorban. Jelenleg a Finniskola (WalkingMinds) tanulási modellt fejleszti és terjeszti. Gyakorló tanárként napi kapcsolata van a magyarországi közoktatási rendszerrel. 
archívum
December 2020
kategóriák |
RSS Feed
